A munka-magánélet egyensúly hiánya nem generációs probléma – közös felelősségünk felismerni és változtatni rajta.
Egy német Z generációs fiatal közösségi médiás bejegyzése nemcsak a követőit, hanem a magyar sajtót is megmozgatta. A 3 hete dolgozó fiatal így fogalmazott:
„7:30-kor kelek, este 7-re érek haza. Marad három órám, hogy éljek.”
Sokan támadták, mondván: „ezek a Z generációs fiatalok lusták, nincs kitartásuk, nem akarnak dolgozni.” Mégis, ha félretesszük az előítéleteket, érdemes elgondolkodni azon, hogy amit a fiú megfogalmazott, azt sok munkavállaló nap mint nap megél – csak nem meri kimondani.
A munkavállalók ideje szétcsúszik – észrevétlenül
Vegyünk egy átlagos munkanapot. Egy munkavállaló – gyerekkel vagy anélkül – gyakran már hajnali 5-6 körül kel, hogy elindítsa a napját. A munkába érkezés 8–9 óra között történik, hazatérés pedig 17–18 óra környékén. Elméletben ez egy jól strukturált nap, de a probléma nem a munkaórák számával van.
Hanem azzal, hogy a munka nem ér véget a kilépéssel.
Munkaidő után még jön egy telefon, egy „sürgős” email, egy utolsó feladat – mert valakinek, valahol, valami épp nem tűr halasztást. A digitális világban az agy nem tud leállni, a test nem tud pihenni, a figyelem széttöredezik.
Vezetünk, bevásárolunk, háztartást viszünk, közben emailekre válaszolunk, céges üzeneteket olvasunk – multitaskingolunk. Mindez úgy, hogy közben talán egy családi vacsorán próbálunk jelen lenni.
Nemcsak a Z generáció fáradt – mindenki túlterhelt
Az X generáció fáradt, és attól retteg, hogy nyugdíj előtt derül ki: nem tud lépést tartani.
Az Y generáció még messze van a pihenéstől, miközben a társadalom öregedése egyre nagyobb terhet rak a vállára.
A Z generáció pedig megunta: nem kér a végletekig hajszolt, érzelmileg kiüresedett életből, amit a szüleitől látott.
Ők azok, akik ki merik mondani: „nem, köszönöm, ezt én nem akarom így.”
A munkáltató is szenved – az ördögi kör mindkét felet őrli
A cégek vezetői gyakran széttárják a kezüket: hatékonysági kényszer, költségcsökkentés, időnyomás – ezek diktálják az iramot. Ha nincs elegendő munkaerő, jön az újabb toborzás, akár külföldről is. A lényeg, hogy „menjen a termelés”.
Ez azonban egy fenntarthatatlan körforgás, ahol mindkét fél – munkáltató és munkavállaló – veszít. A lojalitás csökken, a fluktuáció nő, a kiégés pedig már nemcsak HR-es szakkifejezés, hanem tömegesen átélt valóság.
A digitális eszközök nem ellenségek – csak meg kell tanulnunk jól használni őket
HR vezetőként, két évtizednyi tapasztalattal, jól ismerem ezt a világot. A mobiltelefon, az email, a folyamatos online jelenlét ma már a mindennapok része. De nem kell, hogy uralkodjon rajtunk.
A munkaidő egy szerződéses megállapodás – mindkét fél részéről. Ha a munkaidő után „csak egy telefon” vagy „csak egy email” is rendszeressé válik, az a szerződés megszegése. És ennek következményei lehetnek – nemcsak jogilag, hanem emberileg is.
Van kiút: újfajta munkaszervezés és emberközpontú szemlélet
A jó hír az, hogy egyre több munkáltató felismeri a változás szükségességét.
Elkezdtek olyan munkakörnyezeteket kialakítani, ahol:
- valóban véget ér a munkaidő a munkaidő végén,
- tiszteletben tartják a magánéletet,
- a rugalmasság nem kizsigerelést, hanem bizalmat jelent,
- a hatékonyságot nem az állandó túlóra, hanem az okos munkaszervezés hozza meg.
Mi a következő lépés?
A Z generáció hangja nem lázadás, hanem visszajelzés egy elavult rendszerre.
A munka-magánélet egyensúlya nem „fiatalos hóbort”, hanem fenntarthatósági kérdés – mind emberi, mind gazdasági szempontból.
Ha munkáltatóként lépést akarunk tartani, nem elég új munkaerőt keresni. Új szemléletre, belső kultúraváltásra és valódi emberközpontú megoldásokra van szükség.